Ezt a hat embertípust azonnal ki kellene tiltani minden közösségi oldalról!

Kormos Anett humorista és újságíró nem rejtette véka alá gondolatait, mikor arról kezdett el beszélni, milyen sok embernek ad lehetőséget az önkifejezésre a közösségi média és ez mennyire rossz dolog! Ez lehet, hogy pár embernél ki fogja csapni a biztosítékot!

"Én itt nemcsak az ostobákra gondolok, nemcsak a gyűlölködőkre, nemcsak azokra, akikkel nem értek egyet, hanem azokra is, sőt elsősorban azokra, akiknek nincs a világon semmi mondanivalójuk, mégis erőltetik a közlést.

Hogy írunk-e mi itt néha olyan cikket, ami talán nem elég jó, izgalmas vagy érdekfeszítő? Biztos. Mellétrafál olykor az is, aki ebből él, aki ezzel foglalkozik. Előfofordul, hogy akkor is írnunk kell, amikor épp nem üldöz minket a közlésvágy, de hát ez különbözteti meg a szakmát a hobbitól, hogy akkor is csinálni kell, és meg kell próbálni jól csinálni, ha éppen semmi kedve nincs hozzá az embernek. És ez nemcsak az írókra, a tartalomelőállítókra vonatkozik, hanem mindenkire: nyilván van, hogy a pincér is legszívesebben lemészárolná az összes vendéget ahelyett, hogy bazsalyog velük… vagy az asztalos felgyújtaná az összes szerszámát ahelyett, hogy méretre vágná a bútorlapot.

De a közlés, a tartalomszolgáltatás a legtöbb ember számára nem munka, nem kötelesség, hanem lehetőség.

Épp ezért nem értem, hogy akinek nincs mondanivalója, akiben nincs semmi, aki nem akar közölni semmit, az miért él vissza ezzel a lehetőséggel? Miért terheli hulladéktartalommal, virtuális szeméttel a világhálót?
Tudom, le lehet tiltani, láthatatlanná lehet tenni, de hadd legyek halványan bosszús amiatt a plusz munka miatt, amit a valódi tartalmat nem ritkán teljesen benövő gyomtartalom kiirtása jelent nap mint nap. Nem feltétlenül van bajom azzal, ha valakiben nincs semmi, ha valaki üres belül, mint egy alaposan átmosott borosüveg, csak nem szabadna visszaélni a tartalomszolgáltatási és önkifejezési szabadsággal.

De befejezem az okoskodást és az indulatszítást, mert nyilván ennél nagyobb bajom ne legyen soha. Viszont azt azért elmondom nektek, mely típusok zavarnak leginkább. Tudom, hogy nem vagyok egyedül.

1. Paolo Coelho és Oravecz Nóra fanclub, avagy a nagy „közhelymegosztók”

Jó, velük egyébként egészen elnéző vagyok, hiszen megosztásaik mögött sejthető valamiféle kellemesen együgyű szándék. Vagy öngyógyító, vagy kéretlen másgyógyító szándék, és hát… ez is valami. Akinek nincs saját gondolata, az a másét osztja. Akinek a könyvtárában a rövidített összesek mellett az idézetes könyvek dominálnak, annak ez maradt. Ez is világos. Hogy miért esik sokak választása az olyan semmitmondó faszságok megosztására, amit a legprofibb népbutítók írnak, arra is kézenfekvő a válasz… azért, amiért olyan sokan nézik a Barátok köztöt. De sokkal-sokkal jobban örülnék, ha az ilyen emberek vennének egy emlékkönyvet vagy csak egy sima füzetet (minek a puccparádé?), és kimásolnák bele a nekik tetsző, az őket megindító, az őket az élet napos oldalára kalauzoló magvacskákat ahelyett, hogy teleszónák velük az internetet, hadd keljen ki… és szaporodjon megállíthatatlanul.

2. Ezt főztem ma

Legszívesebben azonnal visszakérdeznék, hogy: de ki a faszt érdekel??? Értem, hogy valakinek fontos, mit főzött… jó, nem értem, de elfogadom, hiszen sokfélék vagyunk… jó, nem fogadom el, de próbálom elfogadni, mert állítólag így illik. Engem egyáltalán nem érdekel ez a téma, de nyilván vannak állati látványos torták vagy ételek, amelyekkel az alkotó el akar büszkélkedni. Üsse kő!

Na, de nemcsak a gasztrozsenik osztják meg munkájuk gyümölcsét, hanem azok is, akiknek sikerült reggel egy parizeres szendvicset összerakni. Miért? Miért csinálják ezt?

És ha szabad a nullteljesítményt igazoló „gasztroműalkotásokkal” eldicsekedni, akkor vajon mi választ el minket az „ezt ittam ma”, „ezt fújtam a papírzsebkendőbe” és az „ezt szartam” jellegű posztok megjelenésétől? Úgy félek, hogy szinte semmi.

3. Hetvenhat kilométert futottam húsz perc alatt

Na, ez a másik. Hát, kedves egészségedre! Mennyiben érint ez engem? Vagy bárki mást ezen a nyomorult világon? Talán az én kertemen futottál át, és kitapostad a paradicsomot? Vagy kiderült, hogy világrekordot döntöttél? Vagy futás közben elraboltak az UFO-k? És ne, ne higgyétek, hogy aljas vagyok! Ha valakinek fontos a teljesítmény, ha valakinek sikerül a saját határait újra meg újra átlépni, az biztos tök jó lehet. Szuper! Egyszer-egyszer lehet is posztolni erről… teljesen függetlenítve magunkat attól, hogy érdekel-e ez bárkit. Na, de az új futócipő megvásárlásától a hajnali kelésen át a cipőfűző kibogozódásától az újrabetkötéséig rögzíteni az eseményeket… hadd higgyem azt, hogy aki ilyenre vetemedik, annak olyan rohadt unalmas az élete, és olyannyira nem kap semmilyen elismerést… vagy olyannyira nem tud bizonyítani sehol, hogy csak ez maradt neki. És tényleg… most bűntudatom lett, amiért még ezt is el akarom venni tőle. Nem akarom. Csak talán tessék gyorsan körülnézni, és keresni valami értelmet az életnek, mert aki ennyire figyel a testmozgásra, az akár sokáig is élhet, és egy életen át a lefutott kilométereket számolni, hát… én még leírni is untam.

4. Gyerekes posztok

Pistike ma csak ennyit hagyott a zöldborsófőzelékből. Értem én, hogy fontos Pistike étvágya – az anyukának. Meg talán az apukának. De ennyi. Mindenki más leszarja Pistike étvágyát. És tudom, tudom, tök sokan lájkolták meg kommentelték. Mi mást csinálnának? Ma már illik lájkolni Pistike étvágyát, hiszen aki neten nem barát, az a valóságban sem barát, aki meg a valóságban az, az a neten is.

Ráadásul kezd kialakulni a kölcsönös, ám ki nem mondott egyezség: hogy lájkolom, ami nem érdekel, de neked fontos, cserébe te is lájkold azt, ami téged nem érdekel, de nekem fontos.

Szerintem Pistike minden egyes rezdülését is megörökíthetik bátran a szülők, csak ne kelljen mindenkinek, aki tud Pistike létezéséről, realtimeban követnie Pistike fejlődésének történetét.

5. Ma így

Óóó, nagy kedvencem az outfitek megosztása. Nők, akik úgy érzik: az egész világnak meg kell mutatniuk (ha lehet mindennap), hogy milyen ruhát öltöttek. Nők, akik aszerint definálják magukat, hogy hány százezres táska lóg a kezükben. Éééés most jön az, ami még ennél is ijesztőbb, hogy vannak nők, akiket tényleg érdekel, hogy kis barátnőjük vagy példáképük.. vagy tudja fene, leopárd- esetleg zebramintás legginget vett-e magára.

6. Szerelmi kinyilatkoztatók

Előre szólok: akinek nem inge, ne vegye magára. De mint minden Facebook-poszt, a szerelmi kinyilatkoztatás is elárul valamit arról, aki kirakta. Ahogy a csücsörke, mély dekoltázst villantó lányokról sejthető, hogy nagyon nagy szükségük van néhány jó szóra, ahogy a gyerekét mutogató anyukáról sejthető, hogy rettentő magányos, és állatira szeretne túl látni utódja kiságyainak rácsain, ahogy a bölcsességeket posztolóról mindenki tudja, hogy olyan kétségbeesetten keresi a kapaszkodót, mint DiCaprio a Titanic elsüllyedése után, úgy a szerelmét bizonygatóról is mindenki sejt valamit. És nem, a leggyakrabban nem azt, amit a posztoló szeretne elérni: általában nem az történik, hogy a környezet könnybe lábadt szemmel zsepit kap maga elé, majd azt mormogja, hogy: Ó, istenem… hogy szeretik egymást még mindig! …Vagy már megint. Vagy annak ellenére, hogy… Hanem a térdét csapkodva röhög, és azon morfondírozik, ki csalt meg kit, amiért beindult ez a nagy love-PR?

Aljas voltam. Tudom. Talán nincs is mindenhol, mindenben igazam. De abban biztosan igazam van, hogy minden, amit kommunikálunk magunkról, az meghatároz bennünket. Hogy mindannyiunk virtuális lábnyoma elárul valamit a személyiségünkről. Így egyrészt érdemes átgondolni, hogy mit posztolunk, másrészt érdemes átgondolni, érdemes-e a lábacskánkat olyan területre betenni, ahol állatira nem kiváncsiak ránk."

Egyetértesz vele?

Akkor oszd meg bátran!

Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is lássák!

Nyílt levél a nőnek, aki felpofozta a fiamat

×