Használati utasítás a negyvenéves, gyermektelen, szingli nőhöz. Egy pont, amiben minden benne van:

Nem szeretnék egyedül maradni vénségemre. Hogy ne az legyen, hogy a macskáim rágják szét az arcomat, mert hetekig nem néz rám senki. Úgyhogy jelenleg...

Ezt az igencsak tanulságos írást "suematra" Facebook oldalán találtuk: 

Használati utasítás a negyvenéves, gyermektelen, szingli nőhöz. Egy hosszú listát akartam írni, végül egy pontra szűkítettem az egészet:

Ne b@sztassuk.

A “most már eléggé benne vagy a korban” nem igazán segít. Egy nő tizenévesen ivarérett, huszonévesen anyakorba lép, harmincévesen pedig belép a basztatható életkorba – tehát hozzávetőleg tíz éve vagyok benne a korban. Próbálok válaszolni, ilyeneket szoktam mondani, hogy “rajta vagyok!” De nem szeretem. És ne csak engem ne basztassunk, hanem semelyik gyermektelen nőt, mert lehet, hogy nem akar, vagy nem lehet neki, vagy csak valahogy nem úgy alakult – szóval ezek közül egyiknek sem segít. Az én esetem ez utóbbi, így alakult. Általában nem én voltam az, aki nem akart gyereket, persze nyilván van nekem is szerepem abban, hogy ilyen helyzetben voltam, de ez egy más sztori, nem haragszom se rájuk, se magamra.

Vannak még a jótanácsok arra vonatkozóan, hogy hogyan kéne mihamarabb megvalósítanom a gyerekkérdést. Mert nekem projekt-szerűen kéne randivonalaznom, salsázni járnom, ismerkednem, ismerkednem, ismerkednem, férjhez mennem, de minimum találnom kéne egy jóképű Csányi Sándor félét, akivel gyereket kéne csináltatnom, mint a Szex és más semmiben. Nem tartok itt.

Jó, kérdezzünk majd meg engem két-három év múlva, amikor kétségbeesett pumaként vadászok donorra a pesti éjszakában.

Eleve bárminél, amit csinálok, ott felmerül a kérdés, hogy jó, de ebből hogy lesz gyerek. Ha egyedülálló anyaként csinálnék bármit, akkor egy hős lennék (amúgy tényleg). De így csak vesztegetem az időmet. De a dolgok fordítva vannak: csinálok egy csomó dolgot, de nem azért nincs gyerekem, mert ezekkel foglalkozom, hanem azért foglalkozom ezekkel, mert nincs gyerekem, és van időm ezekkel foglalkozni. Egyébként pedig azzal bíztatni, hogy AMIKOR rám talál a nagy ő, és AMIKOR lesz gyerekem, akkor MAJD boldog leszek, szintén nem jó, mert azt sugallja, hogy addig nem lehetek boldog, pedig de. És az agyammal tudom, hogy az anyagság kiteljesít, de amikor valaki ezt azzal a kicsit lekezelő, bölcs nézéssel mondja nekem, akkor elindulnak bennem fejben a könyökösök, térdesek.

Vegyesek az érzéseim – és nyilván van oka annak, hogy bánt. Vannak napok, amikor belém villan, hogy te jó ég, lehet, hogy nem lesz gyerekem! És persze, amikor harminckilenc évesen visszaléptem a start mezőre, azért csak elmentem megnézetni a biológiai órámat (ami amúgy egyelőre egész jól ketyeg). A kolléganőimet azzal szórakoztattam tavaly egy novemberi napon, hogy ha még aznap csinál nekem valaki egy gyereket, akkor még éppen van lehetőségem megszülni negyven előtt. De amúgy kösz, jól vagyok, és ha nem lesz gyerekem, akkor nem lesz. És akkor most ne kezdjük azt, hogy ha így állok hozzá, akkor nem is lesz, mert a „bevonzás”, meg tudomisén…

Én ma tényleg békében vagyok ezzel.

Néha gondolkozom azon, hogy mennyire fontos ez az egész. Azt hiszem, a gyerek nem az élet értelme, mármint természetesen az, de csak azután lesz a világ legjobb dolga, hogy megszületett. A reprodukció nyilvánvaló biológiai és gazdasági szükségszerűség, mégsem hiszem, hogy az élet célja a fajfenntartás lenne. Persze fontos, hogy maradjon utánunk valami – végső soron szánalmas kis életünk valóságosan értelmezhető teljesítménye a gyerek.

A gyerek olyan mértékben foglalja le az embert, hogy mellette nagyon nehéz, és emiatt nem muszáj mással rendesen foglalkozni – munkával, hobbival, sporttal, párkapcsolattal – egy jó tíz-húsz évig. Remekül strukturálja az időt, meghatározza az életet, lefoglalja a gondolatokat, kitölti a csendet. Nekem ez nincs. Néha látom a szemekben ezt az irigységgel vegyes szánalmat. Irigység azért, mert tényleg mindig azt csinálok, amit akarok. Este tízkor elindulok az éjszakába, vagy elkezdek egy tanfolyamot, nem vásárolok be, meditálok, olvasok, szöszmötölök, unatkozom, és lehetek Samantha a Sex és New Yorkból. De azért tegyük fel a kérdést: elcserélné bárki a gyerekét a lapos hasamra és a szabadidőmre? Na ugye. És kicsit bűntudatom van, amiatt hogy ennyi időm van, úgyhogy amikor elmondom, hogy éppen mivel foglalkozom, akkor a világuralmi terveim végére mindig odateszem, hogy “szóval most ezt tervezem, de az is lehet, hogy inkább szülnöm kéne.” De alapvetően senkivel sem cserélnék, és nem csinálnék semmit másképp.

VALAKIVEL szeretnék gyereket – egyébként pont úgy, mint bárki, akinek már van. Érdekel, hogy ha az apjának nemtommilyenbarna szeme vagy nagy orra lenne, vagy szépen énekelne, akkor a gyerekÜNK milyen lenne, és hasonlítana-e a húgomra, meg ilyesmik. És persze nem szeretnék egyedül maradni vénségemre. Hogy ne az legyen, hogy a macskáim rágják szét az arcomat, mert hetekig nem néz rám senki. Úgyhogy jelenleg Lillával igyekszem jóban lenni, és nem üvöltözni vele, hogy halkabban nyivákoljon Skype-on a barátnőivel. (Youtube csatornájuk van, beszarok…)

Életem legjobb tanára, a Lakatos, fogalmazta meg, minek a gyerek. Szociológia egyetem, első nap, talán első óra, bevezetés a szociológiába. A Lakatos bejött, feldobta magát az asztalra, és igen menő láblógatás mellett azt mondta, hogy akkor most így első körben definiálni fogjuk a családot. Rengeteg vita és találgatás után, amikor már szóba került Woody Allen és Mia Farrow, akik a Central Park két oldalán laktak (“akkor ők most nem család?”) jutottunk valami konklúzióra, amire már nem emlékszem. Közben szóba került, hogy minek gyerek. Mármint társadalomtudományilag. A végén Lakatos összefoglalta a gazdasági, társadalmi és érzelmi okokat:

- Megmondjam, hogy miért kell a gyerek? Megmondom. Mert olyan cuki.

Tetszett? Nem tetszett? Beszélnél róla? Akkor ne felejtsd el megosztani! 

(Képünk illusztráció)

Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is lássák!

×