Így jár az, akinek ma, Magyarországon kiveszik a vakbelét! Egyszerre nagyon vicces és szörnyen siralmas:

Ugorjak át a műtőasztalra. Mondom jó. Átkúszok. Mosolyognak. Én nem. Lekötnek. Kérdem féltek, hogy elszaladok? Nem válaszolnak. Altatnak. Jön a sebész. Még mindig viccelődik: 

Több mint egy éve kivették a vakbelemet, gondoltam elmesélem miként is történt.

Egy borús szombati délelőtt kezdődött az egész, ugyanis nekiálltam telehányni a lakás minden erre alkalmas berendezését. Állandó jelleggel tömtem magamba a gyógyszereket, de pár perc múlva viszontláttam őket... Este új jelenségre lettem figyelmes, elkezdett fájni a jobb oldalam, és nem tudtam aludni a fájdalomtól. Másnap bevittek az ügyeletre.

Szépen becsoszogtam, és egy szabadnapos csiga tempójában felugrottam a vizsgálóasztalra. Na, az orvos nekiállt tapogatni, én meg üvölteni. Azt mondja: vakbél, én meg elhittem neki. Ez gyanús lehetett számára, mert mégegyszer végigtapogatott, én meg ismét üvöltöttem. Vakbél, erősítette meg magát, én meg csendesen bólintottam.

Beutaltak az ügyeletes kórházba, bevittek. Az ügyeletes sebész (vagy hentes) fogadott, feküdjek fel. Megtapogat. Üvöltök. Vakbél. Be kell feküdnöm. Mondom végre. Feküdni. Délután kettőkor műtenek. Mondom jó.
Befekszem. Lefekszem. Jön egy nővér, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót. Mondom, hogy a fenébe ne, de injekciót. Hozza. Szúr. Elmúlik a fájdalom. Tudok aludni. Alszom.

Rázzák a vállam. Orvos. Tapogat. Üvöltök. Vakbél. Elmegy. Alszom.
Rázzák a vállam. Nővér. Papírok. Hány kiló. Mondom másfelet biztos. De tényleg. Hány éves. Anyja neve. Két példányban. Aláírom. Elmegy. Alszom.
Rázzák a vállam. Orvos. Tapogat. Üvöltök. Vakbél. Elmegy. Alszom.
Rázzák a vállam. Altatóorvos. Kérdések. Hány kiló. Anyja neve. Allergia. Betegségek. Válaszolok. Két példanyban. Elmegy. Alszom.
Rázzák a vállam. Orvos. Tapogat. Üvöltök. Vakbél. Elmegy. Alszom.
Rázzák a vállam. Rokonok. Hozták a cuccom. Lepakolnak. Beszélgetünk. Elmennek. Alszom.
Rázzák a vállam. Sebész. Ő fog műteni. Viccelődik. Viccelődöm. Kérdez. Válaszolok. Tapogat. Üvöltök. Vakbél. Elmegy. Alszom.
Rázzák a vállam. Nővér. Később lesz a műtét. Nem jött meg az összes medikus, kérdezem. Nevet. Elmegy. Alszom.
Rázzák a vállam. Nővér. Fussak WC-re. Miért? Most műtik. De jó. Futok. Negyed óra. Visszafutok. Negyed óra. Vetkőzzek. Injekció. Feküdjek fel az asztalra. Szúr. Kibírom. Betakar semmivel. Elmegy. Fázom. Reszketek. Nem tudok aludni. Bámulom a plafont. Egy pók. Már nem él. Együttérzek vele.
Jönnek. Bíztatnak. Ugorjak át a műtőasztalra. Mondom jó. Átkúszok. Mosolyognak. Én nem. Lekötnek. Kérdem féltek, hogy elszaladok? Nem válaszolnak. Altatnak. Jön a sebész. Még mindig viccelődik. Ez a századik műtét, egyszer már sikerülnie kell. Nevet. Jó neki. Kezd elmosódni a valóság. Kapok valami drogot. Alszom. Végre.

Felébredek. Beszéltem álmomban? Infúzió. Folyik ezerrel. Halvány emlékek. Alszom.
Reggel ébredek. Infúzió sehol. Reggeli? Nincs. Talán lesz ebéd.
Ebéd? Nincs majd vacsora.
Vacsora? Három szem keksz. Gyorsan befalom. Kinyalom a tányért. Morzsákra vadászom. A rohadt hangya. Engeded el! Korgó gyomorral alszom el.
Reggel van. Korán reggel. Egy nővér hoz valamit. Valami olajféle. Nincs jó szaga. Meg sem kóstolom. Előbb konzultálok az orvossal. Jön a vizit. Széklete van? Nincs, miből? Akkor ricinus. Ez itt? Az. Kérdem a dokit. Reggeli elött vagy után. Elötte. Jó. Felhajtom. Rossz íze van. Romlott méz cukor nélkül. A vizit mosolyog. Valamit tudnak, amit én még nem. Hatás? Egyelőre semmi. Jön a reggeli. 5 szem keksz. Hatás semmi. Fél óra. Jönnek a gázok. Talán a hímnuszt is el tudnám fingani, ha lenne hozzá kedvem. Jól érzem magam. A szobatársak nem. Jönnek a gázok. Opssssz... Ez nem gáz volt... futás.

Pár perc alatt kipattanok az ágyból. Rohanok a WC felé, útközben több lajhár és két csiga előz meg. Egyik kezem a jobb oldalamon, hogy ki ne follyanak a beleim. A másik kezem a seggemen, hogy ki ne follyon a... Úristen! Nehogy foglalt legyen a WC... akkor végem. Úristen! Hol a WC? Kérdezek. Folyosó végén balra, jobbra, egyenesen, balra, balra. Hűha, odaérek? Talán. Elértem. A folyosó végét. Esküdözök. Ki, mikor, miért igyon naponta öt liter ricinust. Odaérek. Benyitok. Szabad. Huuuuu... Ráülök. Ami a csövön kifér. Jön. Jön. Jön. Áprilistól a mozikban. Nem hagyja abba. Jön. Elég legyen már! Jön. Jóóó! Elállt. Fordulok jobbra. Semmi. Balra. Semmi. Hátra. Semmi. Az ajtó. Semmi. Plafon. Semmi. Utolsó esély. Szomszéd fülke. Semmi. HOL A WC PAPÍR? Nincs. Mi legyen? Az egész WC tele van. A fél seggem is. Kikémlelek. Senki. Akció! Lehúzom a WC-t. Letolt gatyával elevickélek a vizcsaphoz. Feltelepszem a mosdókagylóra. Lemosom, amit le kell. Most ne nyisson be senki. Sikerül félig meddig.

Szépen visszasétalok az ágyamba. Gondolom én. Félúton érzek valamit. Ne. Futás vissza. Útközben kérek WC papírt. Majd hozzák. Jólvan, mondom. Visszaülök. Jön. Jön. Abbamarad. Várok a papírra. Ráérek. Várok. Senki nem jön. Ismét csap. Lemosom. Sétálok vissza. Elérek az ágyamig. Visszafekszem.
Hozzák az ebédet. tíz szem keksz. Vacsora. Diétás. Öt szem keksz. Időnként versenyfutás a WC-re. Járókeretes bácsikák gyaláznak le. Hát igen. A technika. Papír nincs. Viszek zsepit. Rutinos versenyző vagyok. De még nem kell bedőlnöm ha kanyarodok.

Reggel vizit. Széklet van? Hajajjjj, sok is. Biztos? Biztos. De itt egy kis ricinus... NEM! Mosolyognak. Már értem.
Végre van időm szemlélődni a szobában. Betegtársak. Sorstársak. Csak én vagyok vakbéllel. Vicceket mesélnek. Röhögnek. Eltorzul arccal mosolygok. Közben a cérnák éppen megbeszélést tartanak, hogy kitartasanak-e.
Ebéd. Pár szem keksz. Vacsora. Valamilyen pép. Ránézésre bedarált kartonpapír két órán át főzve. Az íze egybevág a kinézetével. Azt mondják burgonyapüré. Ezek még nem láttak burgonyát. A püré sem. Ezek után legyen széklete az embernek.

Reggel kötéscsere. Gyönyörködöm a sebben. Az orvos is. A fájdalom is. Azt mondja szépen gyógyul. Mondom jó. Ebben maradunk. Mikor mehetek haza? Hamarosan. Jó. Good. Gut. Yee. Yeep.

Szerinted is nagyon tanulságos? Akkor ne felejtsd el megosztani! 

(Képünk illusztráció)

Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is lássák!

Nyílt levél a nőnek, aki felpofozta a fiamat

×