Anna a mellkasához szorította a kulcscsomót, és olyan szélesen mosolygott, hogy belesajdult az arca. A kétszobás újépítésű lakás végre az övé lett. Sem hitel, sem adósság – csak a saját munkája és kitartása eredménye.

– Gratulálok a vásárláshoz! – nyújtotta át a papírokat az ingatlaniroda menedzsere. – Sok sikert a berendezkedéshez.

Anna bólintott, mert nem bízott a saját hangjában. A mellkasát annyira elárasztotta az öröm, hogy legszívesebben boldogan felkiáltott volna.

Az üres lakásban minden lépésre visszhang felelt. Anna lassan körbejárta a helyiségeket, és a jövőbeli felújítást tervezte. A falak friss festést kívántak, a padló lamináltat, a konyha pedig teljes átalakítást.

– Kezdjük a kicsivel – suttogta Anna, miközben előhúzott a táskájából egy jegyzetfüzetet.

A következő hetek kellemes nyüzsgésben teltek. Anna csempét választott a fürdőszobába, bútor­katalógusokat böngészett, és a festékárnyalatokról vitatkozott az eladókkal. A hálószobába finom bézs, a nappaliba világoskék – minden szín az ő jövőbeli otthonáról szőtt álmait tükrözte.

– Ez a kanapé lesz az igazi – gondolkodott hangosan Anna, miközben lapozta a katalógus oldalait.

Az üzlet dolgozói már hozzászoktak az ő szőrszálhasogatásához. Anna nem sietett – a lakásnak tökéletesnek kellett lennie.

A bankban, ahol Anna dolgozott, a kollégák érdeklődéssel figyelték az átalakulását. Szemei ragyogtak, járása magabiztosabb lett, mosolya pedig le sem hervadt az arcáról.

– Anna, milyen finom ez a torta! – álmélkodott Ilona, miközben beleharapott egy szeletbe. – Milyen alkalomból kínálsz minket?

– Befejeztem a felújítást – felelte büszkén Anna, miközben teát töltött a csészékbe. – Most már nyugodtan lehet élni az építési káosz nélkül.

– Ó, gratulálok! – tapsolt Ilona. – Egyébként, Péternek kedve lenne megismerkedni veled. Ő az én osztályomban dolgozik. Elvállalnál egy találkozót?

Anna egy pillanatra elgondolkodott. A magánélet már rég háttérbe szorult a munka és a lakásvásárlás miatt. De most, hogy a legfontosabb célt elérte…

– Rendben – bólintott Anna. – Miért is ne.

Fél év észrevétlenül elszállt. Péter kedves és figyelmes férfinak bizonyult. Kapcsolatuk természetesen és harmonikusan bontakozott ki. Először randik, majd Péter beköltözése Anna lakásába, végül a lánykérés. Az esküvő szerény volt, de nagyon bensőséges.

A nászút után pedig megjelent az ifjú házasoknál az anyós, Julianna. A nő fontoskodva járta végig a lakást, szakértői arckifejezéssel bólintgatva.

– Egész jól berendezkedtetek – állapította meg az anyós, miközben helyet foglalt a konyhaasztalnál.

Anna teát főzött és süteményt tett az asztalra, igyekezve jó benyomást kelteni.

– Tulajdonképpen a mi családunknak vannak hagyományai – kezdte Julianna, miközben megkavarta a cukrot a csészében. – A gyerekeknek a szülőkkel kell élniük. Gondoskodni róluk, segíteni nekik és engedelmeskedni az idősebbeknek.

Anna idegesen felnevetett, próbálva tréfás irányba terelni a beszélgetést.

– Hiszen mi még fiatalok vagyunk, Julianna. Szeretnénk egy kicsit magunknak élni, berendezni a saját életünket.

Az anyós rosszallóan megrázta a fejét és csettintett a nyelvével.

– A fiatalság nem mentség a családi kötelességek elhárítására – vágta oda Julianna, majd felállt az asztaltól.

Az elégedetlen asszony az ajtó felé indult, maga után nehéz légkört hagyva. Anna kikísérte az ajtóig. Hogyan ronthatta el a hangulatot egyetlen mondat?

Anna becsukta az ajtót az anyós után, majd háttal nekidőlt. A beszélgetés súlya a vállát nyomta. Péter fújt egyet, majd sarkon fordult.

– Kár volt így beszélned anyámmal – mondta Péter, miközben a nappali felé indult. – Anyám sok mindenben igazat mondott.

Anna követte a férjét, figyelve, ahogy az kényelmesen elhelyezkedik a fotelban.

– Ő maga is az apám szüleinek házában élt – folytatta elégedetlenül Péter. – Nálunk ez így szokás.

– Péter, most más időket élünk – ellenkezett Anna, miközben leült a vele szemben álló kanapéra. – A fiatalok boldogabbak, ha senki nem ellenőrzi minden lépésüket.

Péter legyintett, mint aki belefáradt az üres vitákba.

– Majd beszélünk később – morogta a férj, felállva a fotelből. – Be kell fejeznem valamit a számítógépen.

Anna egyedül maradt a nappaliban. A csalódottság egyre jobban eluralkodott rajta. Az első családi konfliktus fájdalmasabbnak bizonyult, mint amire számított.

Egy hét feszült csendben telt. Péter kerülte a komoly beszélgetéseket, Anna pedig próbálta megérteni, mi történik a kapcsolatukkal. Szombat reggel éppen pitét sütött a konyhában, amikor a férje belépett a helyiségbe.

– Anyám a maga módján szeretne bocsánatot kérni – mondta váratlanul Péter, miközben poharat vett elő a szekrényből. – Vett nekünk tíznapos szanatóriumi beutalót.

Anna a sütőtől fordult felé, és a konyharuhába törölte a kezét.

– Komolyan? – hangjában öröm csendült. – Akkor a konfliktus lezárult?

– Anyucika igyekszik értünk – bólintott Péter, miközben vizet töltött. – Beleegyezel, hogy elmenjünk?

– Hogyne egyeznék bele! – kiáltott fel Anna, átölelve a férjét. – A pihenés biztosan jót fog tenni nekünk.

A tíz nap a szanatóriumban meglepően gyorsan eltelt. Masszázsok, uszoda, séták a parkban – minden a kibékülést segítette. Péter ismét figyelmes és gyengéd lett, Anna pedig elfelejtette a közelmúlt nézeteltéréseit. Esténként a házaspár a parkban sétált, terveket szőtt a jövőről, és a gyerekekről álmodozott.

A vonat ringatózva vitte őket hazafelé. Anna az ablakon át a suhanó tájat figyelte, és izgatottan várta, hogy visszatérjen a saját otthonába.

Az állomáson Péter felkapta a csomagjaikat, és a kijárat felé indult. A bejáratnál azonban megállt.

– Előbb ugorjunk be anyához. Köszönjük meg a beutalókat.

Anna megrázta a fejét, miközben megigazította a vállán a táskáját.

– Menjünk, de csak egy kicsit később – válaszolta határozottan. – Előbb térjünk haza, hogy átöltözzünk és felfrissüljünk az út után.

– De anyám vár minket – erősködött Péter, felesége könyökét megragadva. – Jobb lenne most azonnal.

– Péter, rendbe kell szednem magam – húzta ki a karját Anna, majd felemelte a kezét, és taxit hívott. – Utána mindenképpen elmegyünk Juliannához.

A férj elégedetlenül összeszorította az ajkát, de amikor megérkezett az autó, szótlanul beszállt.

A ház előtt Anna lépcsőn kapaszkodott felfelé, közben örömmel várva a találkozást az otthon falainak meghitt közelségével. A kulcs könnyedén fordult a zárban, az ajtó kitárult. És Anna dermedten megállt a küszöbön.

Az előszobában idegen papucsok álltak. A konyhából hangok szűrődtek ki. Női nevetés, gyermeki gügyögés, férfihang. Anna tett egy lépést előre, és meglátta őket – egy ismeretlen családot, amely az ő konyhaasztalánál ült.

Sokkos csendben bámulták egymást. Mintha megállt volna az idő.

– Mi folyik itt? – Anna hangja a hitetlenségtől remegett. – Ki engedte meg maguknak, hogy belépjenek a lakásomba?

Az idegen nő, karján egy gyerekkel, tanácstalanul nézett Annára. A férfi felállt az asztaltól, szemmel láthatóan zavarban.

Anna Péterre pillantott, magyarázatot várva. A férj mögötte állt, és mereven a telefonján pötyögött. Arcán nyoma sem volt meglepetésnek. Hideg futott végig Anna hátán.

A liftajtó kattanása mindenkit megfordított. A folyosóra Julianna lépett ki, olyan arckifejezéssel, mint aki uralja a helyzetet.

– Egy kis félreértés – mondta nyugodtan az anyós, miközben bólintott a lakásban ülő idegeneknek.

Julianna megragadta Anna könyökét, és az épület kijárata felé vonszolta.

Csak az utcán tudott Anna kiszabadulni.

– Engedjen el! Azonnal magyarázza meg, mi folyik itt!

A mellkasát elárasztotta a düh. Kezei felháborodástól remegtek.

Julianna megigazította a táskáját. Az anyós hidegvérrel válaszolt:

– Kiadtam a lakásodat. Fél évre előre.

Anna nem akarta elhinni, amit hallott.

– Hogy jutottak be a lakásomba?

– A kulcsot a fiam adta nekem.

Anna Péterhez fordult, aki némán állt mellette.

– Péter, ez igaz? – Anna hangjában kétségbeesés csengett. – Te adtad oda neki a kulcsaimat?

Péter lesütötte a szemét, nem merte felesége tekintetét keresni.

– Ő mindent helyesen tett – szólt közbe Julianna, fiát maga elé állítva. – A fiataloknak a férj szüleivel kell élniük. Így egyszerűen nem marad más választásod.

Anna az anyósra meredt, képtelen volt felfogni, mi történik. Mintha a világ a feje tetejére állt volna.

– A pénz pedig a családhoz kerül – folytatta Julianna elégedett mosollyal. – Már tudom is, hogyan fogom beosztani.

A sokkot vad düh váltotta fel. Anna sarkon fordult, és gyors léptekkel indult el a háztól. Mögötte kiáltások hallatszottak, valaki próbálta megállítani, de ő felemelte a kezét, és taxit intett.

– Anna, gyere vissza! – kiabált Péter. – Beszéljük meg nyugodtan!

Anna bevágódott a megérkező autóba, és becsapta az ajtót.

Anyjánál Anna mindent elmesélt, könnyeit nem tudta visszatartani. Éva fejcsóválva hallgatta végig a lányát.

– Nem tudom elhinni, hogy léteznek ilyen arcátlan és gonosz emberek – mondta megrendülten az anya, miközben átölelte Annát. – Hogy merészelték ezt megtenni!

– Mama, mit tegyek most? – zokogta Anna, anyja vállához simulva.

– Van egy ismerős ügyvédem – mondta elgondolkodva Éva. – Egy barátnőm fia. Okos fiú, biztosan segíteni fog.

Három hónapnyi bírósági tárgyalás teljes győzelemmel zárult. Anna a bíróság lépcsőjén állt, kezében a válásról szóló határozattal. Péter háromszázezer forintot volt köteles kifizetni neki. Kártérítésként a lakás jogtalan használatáért.

Julianna Anna mögött állt. És szünet nélkül kiabált:

– Tönkretetted a fiam életét! Semmirekellő, haszontalan nő!

Anna visszafordult. Hideg nyugalommal nézett az egykori anyósára.

– Én rontottam el? Maga rontotta el a saját fia életét, amikor árulót nevelt belőle.

– Hogy merészeled! – visította Julianna, egy lépést előre téve. – Mi csak a család érdekében akartuk a legjobbat!

– A legjobbat? – Anna keserűen felnevetett. – Ellopták a lakásomat, és azt hitték, beletörődöm? Most a maga drágalátos fia feleség nélkül és pénz nélkül maradt.

Az anyós ökölbe szorította a kezét, és sziszegve szólt:

– Semmit sem értesz a rendes családi életből!

Anna elindult lefelé a lépcsőn. Vállán átvetve csak ennyit mondott:

– Én egyszerűen nem élek középkori szabályok szerint. És soha nem leszek rab egy idegen családban.

Elégedetten indult a kijárat felé. A múlt végérvényesen mögötte maradt.