Szomorú hírt közölt szerdán egy fővárosi sportegyesület: életének 76. évében elhunyt egykori játékosuk, akit sokan a klub sikerkorszakának megbecsült alakjaként tartottak számon. A közlemény szerint a család kérésére a búcsúztatást szűk, zárt körben rendezik meg.

Az ilyen veszteségek mindig különös súllyal nehezednek egy közösségre. Nemcsak egy ember távozik, hanem vele együtt emlékek, öltözői történetek, régi mérkőzések hangulata és egy korszak eleven lenyomata is halkabban szól tovább.

A sportvilágban gyakran a legnagyobb eredmények maradnak meg a címsorokban, pedig az igazi örökséget sokszor azok az emberek adják, akik csendesebb, de szívós jelenlétükkel formálták a közösséget. Egy ilyen hír ezért nem pusztán adat vagy közlemény, hanem bensőséges, fájdalmas pillanat mindazoknak, akik ismerték vagy emlékeznek rá.

A klub tájékoztatása alapján az elhunyt Szőke István volt, a Vasas egykori labdarúgója, aki bajnoki címet és kupagyőzelmet is ünnepelhetett az angyalföldi csapattal. Pályafutása a magyar futball olyan időszakához kapcsolódott, amikor az egyesületi hűség, a fokozatos beérés és a közösséghez való tartozás különös rangot jelentett.

Szőke István 1950-ben született a Zala vármegyei Bázakerettyén. Fiatal éveit Nagykanizsán töltötte, és már ekkor a labdarúgás határozta meg mindennapjait, vagyis korán kirajzolódott az a pályaív, amely később a fővárosba vezette.

1969-ben igazolt a Vasashoz, ami abban az időben komoly lépésnek számított egy fiatal futballista számára. A felnőttcsapatban 1972-ben mutatkozott be, és 1977-ig összesen 65 tétmérkőzésen viselte az angyalföldi klub mezét.

Ez az időszak különösen emlékezetes lett számára és a klub történetében is. Tagja volt az 1973-ban Magyar Népköztársasági Kupát nyerő együttesnek, majd az 1976/77-es idény végén bajnoki aranyéremnek örülhetett társaival együtt.

Röviden így foglalható össze az a pálya, amelyre ma sokan tisztelettel tekintenek vissza:

1950-ben született Bázakerettyén

Ifjú éveit Nagykanizsán töltötte labdarúgóként

1969-ben került a Vasashoz

1972 és 1977 között 65 tétmeccsen játszott

1973-ban kupagyőztes, 1976/77-ben bajnok lett

A halálhírt Dr. Genzwein Ferenc közvetítésével ismertette a klub. A család tájékoztatása szerint a búcsúztatás nem nyilvános, hanem zárt körben történik majd, ami sokak számára érthető és méltóságteljes döntés egy ilyen nehéz helyzetben.

A sport emlékezete gyakran a legfényesebb csillagokra összpontosít, de legalább ennyire fontosak azok is, akik megbízható, kitartó szereplői voltak egy sikeres csapatnak. Szőke István alakja ebbe a sorba illeszkedik: nem a harsány önmutogatás, hanem a munkával kivívott megbecsülés jellemezte pályáját. Ez a fajta tartás ma már szinte archaikus értéknek hat, pedig nagyon is eleven példát adhat.

Érdekes háttér, hogy a mai futballközegben sokan szinte kizárólag a statisztikákat, az átigazolási díjakat vagy a nemzetközi láthatóságot tekintik mércének. Ezzel szemben egy korábbi nemzedék játékosainak értékét gyakran inkább az adta, mennyire tudtak belesimulni egy klub szellemiségébe, és mennyire voltak részei egy hosszabb, szerves építkezésnek. Ez a két nézőpont nem feltétlenül zárja ki egymást, de jól mutatja, mennyit változott a futball világa.

Ahogy Johan Cruyff egyszer fogalmazott: „A futball egyszerű játék, de egyszerűen futballozni a legnehezebb.” Ez a mondat nemcsak a pályán nyújtott teljesítményre igaz, hanem arra a fegyelmezett, sallangmentes életútra is, amely sok egykori játékost jellemzett.

Szőke István történetében van valami szemérmesen emberi. Bázakerettyéről indulva, Nagykanizsán formálódva, majd a Vasasnál kiteljesedve olyan utat járt be, amelyben nincs semmi mesterkélt cicoma, mégis ott vibrál benne egy teljes sportélet becsülete. Nem a hangzatos gesztusok miatt marad emlékezetes, hanem azért, mert a maga természetes módján része lett egy jelentős klubhistóriának.

A Vasas számára az efféle veszteség mindig több, mint egy név a múltból. Egy-egy ilyen búcsú felidézi az öreg stadionok atmoszféráját, a régi csapatképeket, a lelátók moraját és azt a közösségi érzést, amelyet a futball a legjobb pillanataiban képes megteremteni. Ilyenkor a gyász mellett a hála is helyet kér magának.

A hír kapcsán sok szurkolóban bizonyára felidéződik, milyen fontos a klubemlékezet ápolása. Nem csupán a legendás rekorderekre érdemes figyelni, hanem mindazokra is, akik munkájukkal hozzátettek egy kupagyőzelemhez, egy bajnoki meneteléshez vagy akár csak ahhoz, hogy egy öltöző valódi közösség legyen. Ez a fajta figyelem ma, a digitális korszak zajában, különösen értékes, sőt afféle lelki befektetés is.

Szőke István halálával a magyar labdarúgás és a Vasas közössége egy olyan egykori játékostól búcsúzik, aki részese volt jelentős sikereknek, és akinek pályája tiszteletre méltó fejezetet jelent a klub történetében. Emlékét megőrzik, ahogyan a közlemény is fogalmaz: nyugodjon békében.

A személyes tanulság talán annyi, hogy érdemes időben megbecsülni azokat, akik csendben, nagy felhajtás nélkül tettek hozzá valami maradandót a közös történeteinkhez. Mert a végén sokszor nem az marad meg, ki volt a leghangosabb, hanem az, ki volt igazán jelen.

A tartalom előállítása során mesterséges intelligenciát is alkalmaztunk.