Mély szomorúsággal tudatta egy nagy múltú sportközösség, hogy 74 éves korában elhunyt egy olyan ember, aki hosszú évtizedeken át meghatározó része volt az egyesület mindennapjainak. A hír nemcsak a közvetlen sporttársakat, hanem mindazokat is megrendítette, akik ismerték a klub életét, és látták, mennyi csendes, kitartó munka kell ahhoz, hogy egy közösség valóban élő maradjon.

Az ilyen veszteségek mindig túlmutatnak egyetlen ember távozásán. Ilyenkor egy egész korszak emlékei, gesztusai, megszokott jelenléte és emberi tartása kerül a figyelem középpontjába, s a gyász mellett ott van a hála is: azért, amit valaki hosszú időn át adott másoknak.

A közösségi életben ritka kincs az a fajta állhatatosság, amely nem kér külön reflektorfényt, mégis mindent összetart. Egy-egy ilyen ember hiánya akkor válik igazán tapinthatóvá, amikor már nincs ott a pálya szélén, egy megbeszélésen, vagy csak egy biztató szó erejéig a megszokott helyén. A sport világa éppen ezért nem csupán eredményekből áll, hanem emberi kapcsolatokból, lojalitásból és sokszor szinte láthatatlan szolgálatból is.

A most elhunyt Horváth István ilyen alakja volt a Törekvés SE történetének. Az egyesület közlése szerint 74 éves korában hunyt el, és nemcsak egykori sportolóként, hanem későbbi sportvezetőként is maradandót alkotott, ezért halála súlyos veszteséget jelent a klub számára.

Horváth István 1951-ben született, és már fiatalon kapcsolódott be az egyesület életébe: 1965-ben lett a Törekvés SE sportolója. Pályafutása elején súlylökő atlétaként versenyzett, és ebben a szakágban ifjúsági, valamint junior magyar bajnoki címet is szerzett. Ez önmagában is tekintélyes teljesítmény, afféle veretes alap, amelyre később egy még gazdagabb klubéleti szerepvállalás épült.

Később a tenisz vált a szenvedélyévé, és ezt a sportágat is hosszú éveken át a Törekvés SE színeiben űzte. Ez a váltás jól mutatja személyiségének elevenségét és nyitottságát: nem ragadt bele egyetlen szerepbe, hanem mindig megtalálta azt a formát, amelyben továbbra is aktív és hasznos maradhatott.

Sportolói éveinek lezárulta után sem távolodott el a klubtól, sőt, talán ekkor vált igazán nélkülözhetetlenné. Tizenkét éven keresztül elnökhelyettesként segítette az egyesület munkáját, majd további huszonhat évig az elnökség tagjaként dolgozott. Ez együttvéve csaknem négy évtizednyi vezetői jelenlét, ami már nem egyszerűen szolgálat, hanem szinte intézményi emlékezet.

A klub búcsúzó közleménye különösen meleg hangon emlékezett rá. Úgy fogalmaztak, hogy személyében „egy csupa szív, mindig mosolygós, rendkívül segítőkész sporttársunkat, barátunkat búcsúztatjuk”, aki munkájával elévülhetetlen érdemeket szerzett a Törekvés SE fennmaradásáért és fejlődéséért. Ez a néhány sor nem pusztán formaság: benne van egy ember habitusa, derűje és az a bensőséges közeg, amelyben valóban számított a jelenléte.

Röviden így foglalható össze, miért volt meghatározó alak:

• 1951-ben született, 1965-ben csatlakozott a klubhoz;
• súlylökőként ifjúsági és junior magyar bajnoki címet nyert;
• később hosszú éveken át teniszezett az egyesületben;
• 12 évig elnökhelyettes, majd 26 évig elnökségi tag volt;
• munkájával hozzájárult a klub fennmaradásához és fejlődéséhez.

A sportéletben sokszor a látványos eredmények kerülnek előtérbe, miközben a háttérben dolgozó emberek neve ritkábban hangzik el. Pedig ahogy Széchenyi Istvántól gyakran idézik: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” Horváth István pályája éppen ezt a közösségi logikát példázza: az egyéni teljesítmény mellett a közös ügy szolgálata tette igazán emlékezetessé az életútját.

Ebben van valami megrendítően emberi. Nem egy hirtelen felvillanó, tünékeny pályaképről beszélünk, hanem egy lassan, de biztosan épülő életműről, amelyben a versenyzés, a közösségi jelenlét és a vezetői felelősség szépen egymásba simult. Ez a fajta hűség ma már szinte anakronisztikusnak hat, mégis pont ettől olyan becses.

A Törekvés SE gyásza ezért nem csupán hivatalos búcsú, hanem egy régi, ismerős arc elvesztése is. Egy olyan emberé, akihez mosoly, segítőkészség és megbízhatóság társult, aki nemcsak jelen volt, hanem hozzá is tett valamit ahhoz, hogy a klub több legyen egyszerű sportpályáknál és eredménylistáknál.

Az ilyen történetek arra emlékeztetnek, hogy a sport igazi szövete nemcsak az érmekből áll, hanem emberekből. Olyanokból, akik ott vannak jóban-rosszban, és akik nélkül a közösség valahogy nem ugyanaz. Ha van tanulság, talán ennyi: érdemes időben megbecsülni azokat, akik csendben, nagy felhajtás nélkül tartanak össze egy világot.

A tartalom előállítása során mesterséges intelligenciát is alkalmaztunk.