Amikor az unokám bejelentette, hogy beköltözik a saját lakásába, egyszerre szorult össze és dagadt meg a szívem. Büszke voltam rá, mégis úgy éreztem, mintha egy kicsit távolabb sodródna tőlem. Azt akartam, hogy kapjon tőlem valami „nagyot”: új tévét, menő kanapét, valami drága, látványos holmit. Aztán ránéztem a bankszámlámra… és tudtam, hogy ebből most nem lesz semmi.

Ami viszont volt, abból bőven jutott: emlékből, időből és szeretetből.
Fogtam egy üres albumot, és telepakoltam régi családi fotókkal a gyerekkorától kezdve. Karácsonyok, születésnapok, nyaralások, maszatos arcok, hiányzó fogak – az egész életútja képekben. Minden oldalhoz írtam pár sort a saját kézírásommal: apró történeteket, amiket át akartam adni neki, mondatokat, amiket mindig is akartam, hogy halljon tőlem.

A költözés napján, a nagy dobozhegy közepén adtam oda neki az albumot. Belenézett, átlapozott pár oldalt, rám mosolygott, odavetett egy „Köszi, Nagyi”-t, aztán már ment is tovább pakolni.
Én mosolyogtam – legalábbis kívülről. Belül viszont olyan érzésem volt, mintha valaki finoman becsukott volna mögöttem egy ajtót. Aznap este a csendes házban azon gondolkodtam, vajon jelent-e neki bármit ez az album, vagy csak egy újabb tárgy, amit félrerak a saját, új életébe – nélkülem.

Másnap reggel csörgött a telefon. A lányom volt az. Már az első szó után hallottam, hogy elcsuklik a hangja.
– Anya – mondta –, nézz ki a tornácra.

Nem értettem, miért, de kimentem. A lábtörlő mellett, gondosan letéve, ott várt egy szép, becsomagolt doboz. A tetején az unokám kézírása, és egy pici cédula: „A Nagyinak”.

Alig bírtam kibontani, úgy reszketett a kezem. Ahogy felhajtottam a fedelét, megláttam az albumot, amit előző nap neki adtam. De valami megváltozott rajta. Vastagabb volt.

Új lapokat rakott bele.

Azokon a plusz oldalakon az én megjegyzéseim mellé odafűzte a saját emlékeit. Közénk ragasztotta a gyerekkora apró kincseit: mozijegyeket, firkákat, egy gyűrött rajzot, egy préselt virágot a parkból, és egy közös fotót a vidámparkról, amiről azt hittem, már régen elveszett.
Az utolsó oldalon, nagy, gondos betűkkel ott állt a magyarázat:

„Nem akartam, hogy sírni láss, Nagyi. Este végigolvastam az albumot, és nem tudtam abbahagyni. Ez életem legszebb ajándéka.”

Ahogy ezeket a sorokat olvastam, lépteket hallottam a verandán. Felnéztem: a lányom és az unokám álltak az ajtóban, mindketten mosolyogtak. Az unokám odalépett hozzám, szorosan megölelt, és a fülemhez hajolt:
– Mindenhová magammal viszem ezt az albumot. Hogy soha ne felejtsem el, honnan jöttem, és ki szeret a legjobban.

Abban a pillanatban értettem meg valami nagyon egyszerű, mégis erős igazságot:
Nem minden ajándék az, ami fényesen csillog a nappaliban. Van, amit csak egy csöndes este, pár régi fotó és egy megnyíló szív tud igazán kibontani.

És a szeretetből adott gesztus – bármilyen kicsinek tűnik is – előbb-utóbb mindig visszatalál ahhoz, akitől elindult.