A vagyonadó kérdése ritkán kerül úgy a nyilvánosság elé, hogy ne csapna át azonnal indulatos szócsatába. Most mégis egy olyan megszólalás kavarta fel az állóvizet, amelyre sokan felkapták a fejüket: Tóth Ildikó, akit a legtöbben az RTL Cápák között című műsorából ismernek, nyíltan azt mondta, súlyos gazdasági válság idején gyakorlatilag minden eszközt mérlegelni kell, így a vagyonadó bevezetését is.

A felvetés lényege, hogy az egymilliárd forintot meghaladó vagyonokra évi 1 százalékos közteher rakódhatna. A tervezet nem csupán céges tulajdonrészeket és részvényeket érintene, hanem a luxusingatlanokat is, vagyis nem egy szűk, könnyen kikerülhető kategóriáról van szó, hanem egy meglehetősen átfogó konstrukcióról.

Tóth Ildikó megszólalása azért is figyelemre méltó, mert az utóbbi időben több ismert üzletember is állást foglalt a témában, de az ő mondatai egyszerre voltak határozottak és óvatosak. Nem afféle fellengzős politikai lózungot fogalmazott meg, hanem egy olyan véleményt, amely mögött ott sejlik a piacismeret, a tapasztalat és némi józan aggodalom is.

Amikor a tehetősekre is sor kerül

A befektető világosan fogalmazott: a vagyonadót már számos országban és különböző politikai rendszerekben is alkalmazták. Szerinte a jelenlegi gazdasági helyzetben ez támogatható eszköz lehet, mert amikor komoly krízis sújt egy országot, akkor a nagytőkéseknek is részt kell vállalniuk a kilábalás terheiből.

Ez a gondolat sokak számára szinte magától értetődő, másoknak viszont kifejezetten meghökkentő. Hiszen a közbeszédben gyakran az a narratíva uralkodik, hogy a tőke érinthetetlen, és ha túl nagy nyomás nehezedik rá, egyszerűen odébbáll. Tóth Ildikó viszont nem ezt a fekete-fehér képet festette fel, hanem egy árnyaltabb, már-már szubtilis megközelítést választott.

Ugyanakkor azonnal hozzátette a lényegi fenntartást is: a részleteken áll vagy bukik minden. Egy rosszul összerakott rendszer szerinte több bajt okozhat, mint amennyi hasznot hoz, és ez már nem pusztán elméleti aggodalom, hanem nagyon is valós gazdasági kockázat.

 

A figyelmeztetése nem volt ködös vagy túlontúl elvont. Kifejtette, hogy a tőkét nem lehet büntetni, és ha a már egyszer leadózott vagyont újra megadóztatják egy átgondolatlan módon, az könnyen tőkekimenekítéshez vezethet. Magyarán: a pénz nem marad ott, ahol sarcolva érzi magát, és ez végül épp az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit a döntéshozók remélnek.

A finomhangolás dönthet mindenről

Tóth Ildikó szerint tehát nem önmagában a vagyonadó az ördögtől való, hanem az számít, miként vezetik be. Példaként egy előre rögzített, időben korlátozott modellt említett: egy olyan rendszert, amely mondjuk három évig él, majd fokozatosan kifut és megszűnik.

Ez a megoldás szerinte kiszámíthatóbb és ezért elfogadhatóbb is lehetne az érintettek számára. Ha azonban határozatlan időre vezetnék be a terhet, az már sokkal inkább növelheti a vagyonkimenekítést, és ezzel együtt újabb társadalmi feszültségeket is gerjeszthet. Ez az a pont, ahol a kérdés hirtelen nemcsak pénzügyi, hanem társadalomlélektani ügy is lesz.

A befektető arról is beszélt, hogy az elmúlt napokban több nagyvállalati vezetővel és tulajdonossal egyeztetett. Elmondása szerint meglepően egységes állásponttal találkozott: sokan úgy látják, most egyfajta történelmi alkalom nyílt arra, hogy az ország rendezze a helyzetét, és ebbe akár a vagyonadó is beleférhet.

Ez azért különösen érdekes, mert a közvélekedés gyakran azt feltételezi, hogy a nagyvállalkozói körök zsigerből elutasítanak minden hasonló terhet. Ehhez képest itt egy jóval nüanszosabb kép rajzolódik ki, amelyben a szereplők egy része nem elvből ellenzi az új adót, hanem annak formájától teszi függővé az elfogadhatóságát.

Nem mindenki lelkes, és ez érthető is

Persze létezik ellenkező nézőpont is, és ezt nem lehet lesöpörni az asztalról. A kritikusok szerint a vagyonadó könnyen válhat szimbolikus gesztussá: jól hangzik, politikailag ütős, de a gyakorlatban nem biztos, hogy annyi bevételt termel, mint amennyi adminisztrációt, jogvitát és gazdasági bizonytalanságot okoz.

Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a nagy vagyonok jelentős része nem készpénzben hever valahol, hanem cégekben, befektetésekben, részvényekben vagy ingatlanokban áll. Ezek értékelése sokszor ingoványos terep, és ha az állam rosszul nyúl hozzá, abból könnyen lehet abszurd helyzet: papíron valaki nagyon gazdag, a valóságban viszont nincs annyi likvid pénze, hogy egyszerűen kifizesse a terhet.

Nem véletlen, hogy Warren Buffett egyik sokat idézett mondata ma is ideillik: „Az ár az, amit fizetsz, az érték az, amit kapsz.” A kérdés itt is ez: az állam valóban akkora értéket nyer-e a vagyonadóval, mint amekkora árat a gazdaság és a befektetői bizalom fizethet érte.

A mostani vita röviden így foglalható össze:

• az évi 1 százalékos teher az egymilliárd forint feletti vagyonokat érintheti,
• a cégtulajdonok, részvények és luxusingatlanok is a körbe kerülhetnek,
• Tóth Ildikó a jelenlegi válságban támogatja az ötletet,
• ugyanakkor csak jól megtervezett, időben korlátozott formában tartaná működőképesnek,
• a határozatlan idejű rendszer szerinte tőkekimenekítést és újabb feszültségeket hozhat.

A vita még csak most kezdődik

A történet sava-borsa éppen abban rejlik, hogy itt nem egy egyszerű igen-nem kérdésről van szó. A vagyonadó körüli disputa egyszerre pragmatikus, kényes, sőt helyenként kicsit baljós is: megmutatja, mennyire nehéz úgy pénzt találni egy válságban, hogy közben ne sérüljön a gazdaság mozgástere.

Tóth Ildikó megszólalása ezért több mint egy hangzatos nyilatkozat. Inkább egyfajta lakmuszpapír: jelzi, hogy az üzleti elit egy része sem zárkózik el reflexből minden új teherviselési formától, de csak akkor, ha az nem kontár módon, hanem kiszámítható, átmeneti és ésszerű keretek között valósul meg.

A legnagyobb kérdés most az, lesz-e ebből valódi, működőképes konstrukció, vagy az egész megmarad egy politikailag izgalmas, de gazdaságilag ingatag ötletnek. Mert hát, lássuk be, a pénzügyek világa nem a hirtelen felindulás terepe: ami elsőre frappáns húzásnak tűnik, az később akár csúnyán vissza is üthet.

Személy szerint az a tanulság számomra, hogy válsághelyzetben tényleg nem érdemes tabukban gondolkodni — de ész nélkül sem szabad nekirontani a rendszernek. A jó megoldás valószínűleg nem a leghangosabb, hanem a legátgondoltabb lesz.

Borítókép: Story

A tartalom előállítása során mesterséges intelligenciát is alkalmaztunk.