Van valami különösen érzékeny abban, amikor az egészségügyről esik szó: szinte mindenkinek van egy története a végtelen várakozásról, az elveszett beutalóról vagy arról a nyomasztó érzésről, hogy a rendszerben inkább sodródik, mint halad. Éppen ezért keltett feltűnést a Tisza Párt egészségügyi programja, amely nem apró kozmetikázást, hanem átfogó fordulatot ígér a rendelőktől a kórházakig.

A terv lényegében azt mondja ki, hogy a magyar egészségügy bajai nem egyetlen csavarral orvosolhatók. Nem elég néhány új műszer, pár felújított folyosó vagy kampányszerű pénzosztás: a rendszer egészét kell újragondolni, több forrással, világosabb irányítással, erősebb alapellátással, rövidebb várólistákkal és komolyabb megelőzéssel. Ez már önmagában is nagy vállalás, és finoman szólva sem kispályás program.

A legnagyobb szám rögtön az elején érkezik: 2030-ra a GDP 7 százalékára emelnék az egészségügyi kiadásokat, miközben évente legalább 500 milliárd forint többletpénzt adnának az ágazatnak. Ez tekintélyes összeg, de a szakmai szervezetek józanul figyelmeztetnek: a pénz önmagában nem csodaszer, mert egy rosszul szervezett rendszer úgy nyeli el a forrásokat, mint homok a vizet.

Itt jön az első fontos kritikai észrevétel is: a program ambiciózus, de a magyar egészségügy története alapján nem az ígéretek hiánya volt a fő gond, hanem az, hogy a nagy szavak sokszor elakadtak a végrehajtás ingoványában. Magyarán: nem elég bedobni a lóvét, ha közben nincs pontos sorrend, ellenőrzés és számon kérhető menetrend.

Új minisztérium, régi hiányok

A program egyik hangsúlyos eleme, hogy újra önálló Egészségügyi Minisztérium jönne létre. Ez sok szakember szerint nem puszta szimbolikus gesztus, hanem régóta hiányzó feltétel, mert az egészségügy súlya, bonyolultsága és társadalmi jelentősége külön politikai képviseletet kíván.

A tervek szerint Hegedűs Zsolt vezetné a tárcát, és bizonyos ügyekben vétójogot is kapna. Ez azt üzenné, hogy az egészségügyi szempontokat nem lehetne félresöpörni más kormányzati érdekek kedvéért. Ugyanakkor a szakma jó érzékkel hozzáteszi: minisztériumot alapítani könnyebb, mint működő reformot csinálni, így a valódi kérdés az, lesz-e mögötte tényleges döntési jogkör és következetes végrehajtás.

A program egyik legéletszagúbb része az alapellátás megerősítése. Ma a magyar rendszer túlságosan kórházcentrikus, ezért sok beteg olyan panasszal is szakrendelőbe vagy kórházba kerül, amelyet helyben, gyorsabban és olcsóbban lehetne kezelni egy jól felépített háziorvosi és közösségi ellátási hálózatban.

Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász szerint éppen ez az egyik legsúlyosabb strukturális hiba. Úgy látja, rengeteg olyan szolgáltatás nincs jelen lakosságközeli formában, amelyet a mai technológia és szakmai tudás már simán lehetővé tenne. Ezért szerinte a pluszforrások egyik legfontosabb célpontja az alapellátás, a fogorvosi rendszer, a védőnői szolgálat, az otthoni szakápolás és a közösségi ellátások fejlesztése kell legyen.

Nem elég egy orvos és egy asszisztens

A jelenlegi háziorvosi modell sok helyen még mindig egy orvosra és egy asszisztensre épül, ami egy modern rendszerben már meglehetősen avítt felállás. Sinkó Eszter szerint legalább három szakembernek kellene dolgoznia a háziorvos mellett, köztük például ápolónak, dietetikusnak, gyógytornásznak vagy mentálhigiénés szakembernek.

Ez azért lenne kulcsfontosságú, mert a legtöbb népbetegség nem egyik napról a másikra csap le. A magas vérnyomás, a cukorbetegség, az elhízás, a mozgásszervi gondok vagy a mentális terhek korai felismeréssel és folyamatos gondozással sokkal jobban kezelhetők lennének. Ha minden a túlterhelt háziorvos nyakába szakad, a megelőzés óhatatlanul háttérbe szorul.

A járóbeteg-ellátás átszervezése szintén központi elem. A cél, hogy a szakrendelők közelebb kerüljenek az alapellátáshoz, például csoportpraxisokkal vagy szorosabb együttműködéssel. Ez első hallásra technikai ügynek tűnhet, valójában viszont a betegek hétköznapi kálváriáját rövidíthetné le.

Ma sokan maguk próbálják kibogarászni, hova kell menniük, milyen beutaló szükséges, melyik rendelés fogadja őket, és mikor kerülhetnek sorra. Ez különösen az idősebbeknek, a krónikus betegeknek vagy azoknak nehéz, akik nem mozognak otthonosan az egészségügyi rendszer útvesztőiben. Sinkó Eszter szavai elég beszédesek: „ma a betegek gyakran magukra hagyva próbálnak eligazodni az ellátórendszerben”.

Szuperkórházak, de nem mindenre

A Tisza egyszerre beszél regionális szuperkórházakról és a vidéki kórházak megtartásáról, ami elsőre talán paradoxonnak tűnik, de szakmailag nem feltétlenül az. A nagyon összetett, speciális ellátásokhoz valóban nagy központok kellenek, ahol megvan a technológia, a rutin és a megfelelő szakembergárda.

Ezzel együtt a kisebb, területi kórházak szerepe nem söpörhető le az asztalról. Tóth Gábor, a Magyar Kórházszövetség elnöke világosan fogalmazott: „Egy eltört kéz ellátásához, egy vakbélműtéthez vagy egy szemüveg felírásához nem feltétlenül szuperkórházra van szükség.” Magyarul: a csúcstechnológia fontos, de az emberek közeli ellátása ugyanilyen lényeges.

A valódi kérdés az, hogyan osztják le a szerepeket az egyes szintek között. Mit intéz a háziorvos, mit a szakrendelő, mit a városi vagy megyei kórház, és mi kerüljön a regionális centrumokba? Ha ez nem lesz kristálytiszta, a rendszer továbbra is esetleges marad, és a beteg megint csak bolyongani fog.

A várólisták csökkentése talán a leglátványosabb vállalás. A terv szerint 2027 végére a fekvőbeteg-ellátásban legfeljebb hat hónap, a járóbeteg-ellátásban pedig legfeljebb két hónap lenne a várakozás. Ez sokak számára már-már hihetetlenül jól hangzik, hiszen ma a bizonytalanság legalább annyira megviseli a betegeket, mint maga a késlekedés.

A szűk keresztmetszet neve: emberhiány

Csakhogy a várólisták nem pusztán szervezési hibákból nőnek ekkorára. A szakmai szervezetek szinte egyhangúlag állítják: a legnagyobb gond az emberhiány. Hiába van műtő, CT vagy felújított osztály, ha nincs elég aneszteziológus, műtősnő, ápoló, asszisztens vagy szakorvos.

Balogh Zoltán, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara elnöke szerint egyszerre kell megtartani a pályán lévő dolgozókat, javítani a pályaorientációt, újragondolni a szolgálati jogviszony hatásait, és valódi párbeszédet folytatni a szakmával. A szakdolgozók helyzete ugyanis nem csupán bérkérdés: fontos a kiszámítható munkarend, a családbarát foglalkoztatás és az erkölcsi megbecsülés is.

Különösen beszédes, hogy miközben sok helyen szakemberhiányról beszélünk, több ezer gyógytornász és dietetikus végzett úgy az elmúlt években, hogy nem tudott érdemben elhelyezkedni az állami rendszerben. Ez már nem egyszerűen hiány, hanem szervezési és finanszírozási anomália, afféle rendszerhiba, ami elég bosszantó képet fest.

A szakdolgozói kamara az otthoni szakápolás és a hospice megerősítését is kulcsterületnek tartja. Ez nem hangzik olyan látványosan, mint egy új kórháztömb átadása, de valójában itt dől el, mennyire lesz humánus és fenntartható a rendszer. Egy csípőprotézis-műtét után hazaküldött beteg példája jól mutatja ezt: ha a rehabilitációra hónapokat kell várnia, az szakmailag és emberileg is roppant problematikus.

Prevenció nélkül ez csak fél reform

A program komoly hangsúlyt ad a megelőzésnek is. A célok között szerepel, hogy a szűrőprogramok részvételi aránya elérje az uniós átlagot, négy év alatt legalább 10 százalékkal csökkenjen a daganatos megbetegedések száma, 2035-re pedig a születéskor várható élettartam érje el a 80 évet.

Ezek merész célok, és csak akkor nem maradnak puszta frázisok, ha a védőnői hálózat valóban stratégiai szerepet kap. A Magyar Védőnők Egyesülete szerint prevenció nincs erős védőnői rendszer nélkül, hiszen a családgondozás, a várandósgondozás, a gyermekek követése és a közösségi egészségfejlesztés egyik legfontosabb bástyája éppen ez a hálózat.

A sürgősségi ellátásnál a Tisza azt vállalja, hogy 2027 végére minden régióban 15 percen belül helyszínre ér a mentő. Ez valóban életmentő jelentőségű cél, de csak akkor működik, ha a mentőszolgálat, az ügyeleti rendszer, a sürgősségi osztályok és a kórházi kapacitások együtt mozognak. Különben csak arrébb toljuk a dugót a rendszer másik pontjára.

Kényes kérdés marad az állami és a magánellátás viszonya is. Hegedűs Zsolt szerint az állami kórházakban működő fizetős részlegek a közbizalmat is rombolják, mert azt az érzetet keltik, hogy aki fizet, előbb jut ellátáshoz. Ez nemcsak pénzügyi, hanem erkölcsi dilemma is, és valószínűleg az egyik legnehezebb csomó lesz, amit ki kell bogozni.

A Tisza programja tehát sok ponton szakmailag védhető, sőt több elemében kifejezetten időszerű. De a nagy kérdés továbbra sem az, hogy jól hangzik-e, hanem az, hogy lesz-e belőle fegyelmezett, ütemezett, átlátható megvalósítás. Az egészségügyben ugyanis a patetikus mondatok gyorsan elpárolognak, a betegek pedig végül azt érzik meg, hogy kaptak-e időben segítséget, maradt-e orvos a rendelőben, és emberhez méltó lett-e az ellátás. Ha ebben jön fordulat, az már tényleg nem politikai szlogen lesz, hanem valóság.

A tartalom előállítása során mesterséges intelligenciát is alkalmaztunk.