Van valami különösen nyugtalanító abban, amikor beszélgetés közben megérezzük, hogy „itt valami nem stimmel”, mégsem tudjuk pontosan megfogni, miért. A legtöbben ilyenkor ösztönösen az arcot figyelik, a szem rebbenését, a kézmozdulatokat, pedig lehet, hogy épp a lényeg mellett megyünk el: nem a mimika, hanem a beszéd árul el többet.

Richard Wiseman, a Hertfordshire-i Egyetem pszichológiaprofesszora szerint a közkeletű hazugságfelismerő praktikák jelentős része egyszerűen nem túl hatékony. Ahogy ő is rámutat, a testbeszéd sokszor félrevezető terep, mert az emberek az arckifejezéseiket, a tekintetüket vagy a gesztusaikat meglepően jól tudják szabályozni. A szavak, a ritmus, a hezitálás és a mondatszerkesztés viszont már jóval nehezebben igazítható tudatosan.

A professzor ezt egy látványos, a BBC-vel közösen végzett kísérletben is vizsgálta. Egy politikai interjúkhoz szokott riporternek kétszer kellett beszélnie a kedvenc filmjéről: egyszer őszintén, egyszer pedig szándékosan valótlant állítva. Eredetileg politikusokat kértek volna fel a feladatra, de végül senki sem vállalta, ami önmagában is kap egy enyhén ironikus mellékízt.

A műsort élőben sugározták, és mintegy 30 ezer néző telefonon jelezte, melyik megszólalást tartotta hazugságnak. Az eredmény kijózanító volt: a találatok és a tévedések aránya nagyjából fele-fele lett. Magyarán a közönség összesítve nem teljesített jobban, mint ha egyszerűen csak vaktában tippelt volna.

A fordulat akkor jött, amikor a vizuális elemeket kivették a képből. Amikor ugyanennek az anyagnak a szövegét újságban közölték, a hangfelvételt pedig rádióban adták le, az emberek számottevően ügyesebben ismerték fel, mikor hangzott el a füllentés. Ez azért elég beszédes: ha nem látjuk a másikat, néha közelebb kerülünk az igazsághoz.

Wiseman magyarázata szerint ennek oka az, hogy a szemkontaktus, az arcrezdülések és a kézmozgások túlértékelt kapaszkodók. Sokakat épp ezek a jelek visznek tévútra, miközben a beszéd apró nüanszai sokkal árulkodóbbak lehetnek. Ez a felismerés nemcsak pszichológiai szempontból izgalmas, hanem a kommunikáció, a párkapcsolat, sőt akár a munkahelyi konfliktusok világában is kifejezetten hasznos.

A szakember szerint a legfontosabb kérdés nem az, hogy valaki vakarózik-e, elfordítja-e a fejét, vagy furcsán pislog-e. Sokkal inkább az számít, eltér-e a saját megszokott stílusától. Egyetlen gesztusból ugyanis semmit sem lehet biztosan megállapítani: lehet, hogy valaki azért nyúl az orrához, mert ideges, de az is lehet, hogy ez nála teljesen hétköznapi beidegződés.

A beszédben azonban több olyan jel is akad, amely gyanúra adhat okot. Ilyen például, ha az illető a saját normál tempójához képest feltűnően sokat hezitál, vagy hosszabb szünetet tart a kérdés és a válasz között. Ennek prózai oka van: a kitalált történetet fejben össze kell rakni, és ez bizony komoly mentális meló, nem egy laza kis rutin.

Az is figyelemre méltó, ha valaki kevés részletet oszt meg. A valós emlékek általában gazdagabbak, plasztikusabbak, míg a koholt történetek sokszor vázlatosak, szikárak, helyenként már-már kopárak. A hazug fél közben azon sakkozik, mit tudhat a másik, mi hangzik hihetően, és mit mondott korábban, nehogy ellentmondásba keveredjen.

Különösen érdekes nyelvi jel, hogy a füllentő emberek olykor ritkábban használják az egyes szám első személyű névmásokat, például az „én”, „engem” vagy „enyém” szavakat. A kutatók szerint ez afféle tudattalan távolságtartás: mintha az illető nyelvileg is próbálna eltávolodni attól a történettől, amelyet maga fabrikált. Ez finom, szinte észrevétlen jelenség, de épp ezért revelatív.

Sokáig az a nézet uralta a témát, hogy a hazugságot főként a testi stresszreakciók buktatják le. Az elképzelés szerint a bűntudat miatt megváltozik a pulzus, a légzés, fokozódik az izzadás, és az ember fészkelődni kezd. Csakhogy ez a képlet korántsem ennyire patyolattiszta.

Nem mindenki él át bűntudatot, amikor valótlant mond. Ha valaki egy hazugságot már sokszor ismételt, ha jelentéktelennek tartja, vagy épp úgy érzi, valami „nemesebb” cél érdekében ferdít, könnyen lehet, hogy semmiféle látványos stresszjele nem lesz. Sőt, idővel akár saját maga is elhiheti a korábban kitalált történetet, ami már-már baljós, de nagyon is emberi mechanizmus.

A kutatók ezért a mesterséges intelligencia eszközeit is segítségül hívták annak feltérképezésére, milyen szavak és fordulatok jelennek meg gyakrabban a hazugságokban. Ez a megközelítés azért különösen korszerű, mert nem a látványos, filmszerű lebukásra épít, hanem a nyelv finom mintázatait elemzi. Egy biztosítás, jogi ügy, állásinterjú vagy akár online kommunikáció során ez a tudás nem is kicsit lehet értékes.

Saját, óvatos kritikám az, hogy a hazugság felismerését sem szabad misztikus csodafegyverként kezelni. Az ilyen jelek legfeljebb valószínűségeket mutatnak, nem ítéletet. Ha valaki fáradt, szorong, zavarban van vagy egyszerűen csak rossz napja van, simán produkálhat ugyanilyen beszédmintákat, szóval nem árt lehűteni a kedélyeket, mielőtt bárkire rásütjük, hogy kamuzik.

A tanulság talán az, hogy az igazság sokszor nem a szemekben, hanem a mondatok réseiben bújik meg. Érdemes kevésbé a látványra, és jobban a beszéd szerkezetére, a szavak hiányára, a szünetekre figyelni. Mert néha nem az leplezi le a hazugságot, amit hallunk – hanem éppen az, amit feltűnően nem hallunk.

A tartalom előállítása során mesterséges intelligenciát is alkalmaztunk.