Egy különleges élmény tanúja voltam, ami óta nem tudom abbahagyni a könnyeim törölgetését. A Balatonnál vagyok, és figyelem az embereket, a viselkedésüket és a különböző dolgokra adott reakcióikat. Sok ember jóízűen eszik, és a maradék ételt egyszerűen kidobják a kukába, mert már nem kívánják elfogyasztani. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és nem mindenki ért velem egyet, de szerintem érdemes lenne megpróbálni… Mi lenne, ha az emberek nem a kukába dobnák ki az ételt, hanem egy kijelölt asztalra helyeznék el?

Természetesen olyan távolságra, hogy ne zavarja senkinek a kényelmét, de elérhetővé tenné a rászorulóknak, akik nem ettek aznap. Nem akarok Teréz anya lenni, de tehetnénk többet egymásért. Azért is írom ezt, mert a nap folyamán, miközben árultam, láttam egy fiatal hajléktalant, aki nézte, ahogy mellette kidobják az ételt a kukába, és senki nem ajánlotta fel neki. Szomorú volt látni, ahogy kivette a kukából, és jóízűen megette. Engem megrázott ez az eset, és úgy döntöttem, hogy a megmaradt töltött lángosomat és bablevesemet felajánlom neki.

Odamentem hozzá, és megkérdeztem, elfogadja-e. Lesütött szemmel válaszolta, hogy igen. Majd felemelte a fejét, és könnyes szemmel mondta: „Igen, köszönöm, nagyon hálás vagyok érte.” Bár ő nem tudta, de készítettem róla egy fotót. Sokkal többet tudnánk segíteni egymáson, mi emberek. Köszönöm, hogy elolvastad, és bocsánat, hogy hosszú lett.