Majdnem delet harangoztak, amikor Miklós végre meg tudta csörgetni imádott feleségét.

— Évi, minden rendben, élek. Hamarosan otthon leszek. Volt egy incidens a bányában, most tartunk vissza az állomásra.
— Hála az égnek, Mikikém! Beszéltem a központossal, mindent elmondott. Nagyon várlak haza.

Miklós zaklatott volt. Március nyolcadika volt – nemcsak a nők ünnepe, hanem Évi születésnapja is. Az egész nap eseménytelennek indult, a műszakból már csak néhány óra volt hátra, és úgy tűnt, gond nélkül telik majd. Aztán megszólalt a riasztó, sürgősségi kivonulás – tűz keletkezett az egyik fejtési szinten. A tüzet eloltották, az embereket sikeresen evakuálták – szerencsére senki nem szenvedett halálos sérülést.

Miklós a bányamentő szolgálatnál dolgozott. Megtermett, erős alkatú férfi volt, de legalább olyan érző szívű is – ez volt az, ami miatt Évi annak idején beleszeretett.

Kilépve az épületből, szakadó eső zúdult a nyakába. Nem volt valami ideális időjárás ahhoz, hogy a várost járja virág után kutatva. Tudta, hogy Évi nem az ajándékokat vagy a csokrokat értékeli benne – mégis, ilyen napon nem akart üres kézzel hazamenni.

A kis bányavárosban nem sok virágárus működött, így Miklósnak nem voltak nagy reményei, hogy a lakásukhoz közeli standnál még talál valamit. Útnak indult hát a belváros irányába. Az egyik pavilont már bezárták, a másikban pedig csak sápadt, színtelen rózsák árválkodtak. Nem maradt más választása: el kellett mennie abba a kis üzletbe, ahol a mindig szigorú Irén fogadja a vevőket – ő volt az eladó és a tulajdonos is.

Amikor Miklós bőrig ázva belépett az üzletbe, Irén épp az aznapi bevételt számolgatta.
— Szép napot! Boldog nőnapot kívánok!
— Kösz – mordult vissza az asszony kelletlenül.
— Egy csokor virágot szeretnék.
— Tessék, válogasson, itt vannak mind.

Miklós végignézte a cserépben kínált növényeket, a szokványos rózsákat, néhány szerény gerberát…
— Nincs valami szép tulipán?
— Akinek igényes tulipán kellett, az délelőtt jött. Este már csak a maradék van.
— Úgy jött ki a lépés, hogy elhúzódott a munkám.
— Jaj, igen… tudjuk jól, mivel telik el a férfiak „munkája”…
— Ne vegyen egy kalap alá mindenkit, kérem. Ez most tényleg nem rólam szólt.
— Mind egyformák… Na jó, van itt egy különleges csokor, megrendelésre készült, de nem jöttek érte.

Irén átvezette őt a szomszédos terembe, ahol dísztárgyak sorakoztak a polcokon. Egy kis asztalkán lenyűgöző csokor állt – rojtos szirmú, lila és hófehér tulipánokból.
— Ez gyönyörű… mennyi az ára?
— Tizenötszáz forint.

Miklós zavarba jött – csupán ezer forint lapult a tárcájában. Hazarohanhatna a maradékért, de Évi aligha engedné el újra, most, hogy már hazaért. Ezt jól tudta, így kifelé indult.

— Hát ilyenek a mai férfiak… Virág kellene, de pénz nincsen.
— Nincs semmi baj a férfiakkal – vágta rá dühösen Miklós. – Nem kocsmából jövök, hanem egy tűzesetből, ahol embereket mentettünk. Van pénzem, csak most épp nem elég.

Ahogy kilépett az utcára, az eső még erősebben zúdult le. Irén az ablak mögül figyelte, rossz érzése támadt. Már hallotta a boltban, hogy baleset történt a legnagyobb bányában.

„Ez a fiú egész nap életeket mentett, most virágot keres a feleségének… én meg így beszéltem vele. Boldog lehet, ha valaki ennyire várja. Én meg majd bezárok, és megyek Margithoz – ő is egyedül van. Mint mindig, ketten töltjük az estét.”

Abban a pillanatban Irén látta, hogy egy idős néni megszólítja Miklóst, és szó szerint a kabátjánál fogva húzza be az egyik öreg, kétemeletes ház udvarába.

— Édes fiam, tudom, sietsz, de nincs más, aki segíthetne. Tíz perc az egész – kérlek, segíts!

Ahogy beljebb mentek, a néni elmesélte, hogy két pici kiscicát talált a lépcsőházban. Tejért ment, de mire visszajött, a cicák eltűntek. Felmásztak egy fára, most meg fent rekedtek, nyávogva könyörögnek a megváltásért.

— Senkit nem tudok megkérni. A szomszédaim állandóan gúnyolnak, amiért állatokat etetek. Este lesz, nem hagyhatom őket ott.

Megérkeztek a fához. A kiscicák valóban hangosan sírtak. Kicsik voltak, nedvesek, sárosak, de mindkettő tűzvörös bundát viselt. Miklós könnyedén felmászott és lehozta őket. A kezei között remegtek, de már nem nyávogtak – csak nézték őt azokkal a kékeslila, villogó szemeikkel.

— Mintha ikrek lennének…
— Külsőre valóban. De az egyik kandúr, a másik nőstény. Megnéztem.
— Lehet, hogy testvérek.
— Aki ilyen apró, vörös cicákat kidob, annak nincs szíve. Vörös cicát nem is lenne szabad elhagyni – ők szerencsét hoznak a házhoz.
— Tényleg?
— Régi, bevált hiedelem.

— És most mit csinál velük?
— Nem tudom. Már négy állatot nevelek otthon. Holnap kiviszem őket a piacra, talán valaki befogadja őket.
— Ne is mondjon ilyet! Ha testvérek, nem szabad szétválasztani őket. Hazaviszem őket én – legyen ez az én szerencsém.

Miklós elképzelte, ahogy a néni ott áll holnap a piacon, kezében a dobozzal. És ha senkinek sem kellenek? Visszaviszi, és megint csak szidják őt a lakók.

— Fiam, adjon az ég neked hosszú, egészséges életet. Mégsem halt ki a jóság a világból.

A cicák ficánkoltak, felmásztak Miklós nyakába, egyik a fejére is ugrott. A karmaik karistolták a kabátját. Így nem viheti őket haza. Ekkor beugrott neki: a virágboltban ajándékos rész is van. Talán akad ott egy kartondoboz.

Az üzlet ajtaja félig nyitva volt, de bent már sötét uralkodott.
— Bocsánat, újra én zavarnám… segítségre lenne szükségem.
— Még egy perc, és zártam volna. Csokrot szeretne?
— Nem, inkább… nincs véletlenül egy doboza?

Irén kíváncsian felkapcsolta a villanyt. Miklós két vizes, apró szőrgombócot szorított magához.

— Kérem, nem tudok így hazamenni. Van valami doboza az ajándékrészlegen?
— Te jó ég… hol találta őket?
— Egy fán voltak. Egy néni kért meg.
— Tudtam! Láttam is az ablakból.
— Vörös cicák. A néni szerint szerencsét hoznak.
— Komolyan?
— Ez a hiedelem.

Irén most vette csak észre, mennyire tiszta ez a fiú arca… és milyen gondoskodó a mozdulata, ahogy a kiscicákat visszateszi a mellkasára.

— Természetesen van dobozom.

Nemcsak adott egyet, de lyukakat is vágott rá, majd leragasztotta, nehogy kiszökjenek a kiscicák.

— Nagyon hálás vagyok. És boldog nőnapot még egyszer!

Miklós már az ajtónál járt, amikor Irén megszólította:
— Fiatalember, hogy hívják?
— Miklós.
— Mikikém, elfelejtette a csokrot.
— Ugyan, most nem fontos…
— Nem kell fizetnie. Vigye csak el.

Irén átnyújtotta a lila-fehér, rojtos tulipáncsokrot.

— Nem fogadhatom el. Van nálam ezer forint, a maradékot holnap…
— Nincs holnap. Ez a csokor a feleségének jár. Mondja meg neki, hogy szerencsés nő, hogy maga mellett tudhatja.

— Köszönöm.

Miklós végre elindult hazafelé. Irén pedig még sokáig nézett utána – a fiú után, aki egy csokorral és egy doboz boldogsággal tért haza.
Miklós nem hívta fel Évit újra. Csendben elővette a kulcsot, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Nem kellett szólnia – Évi már a zár hangjára kiszaladt az előszobába.

— Drágám! Boldog születésnapot… és boldog nőnapot! Végre itthon vagyok.
— Mikikém, ez gyönyörű! Ilyen különleges tulipánt még sosem láttam. Bejártad értük az egész várost?

— Virágot kerestem, igen… de találtam valami még értékesebbet is. Egy egész doboznyi boldogságot.

Letette a dobozt a puff tetejére, leszedte róla a ragasztószalagot, és felnyitotta a tetejét. A sarkában négy apró kiscica kuporgott, egymáshoz simulva, nagy, kékeslila szemeikkel felnézve rájuk.

— Jaj, ti kis szőrgombócok, hát teljesen átáztatok! Na jó, először Miklós fürdik, aztán jöttök ti!

Miklós egy teljes napos bevetés, rohangálás és hideg eső után végre meleg zuhany alá állhatott. A fáradtság gyorsan utolérte.

— Évi, csak egy kicsit ledőlök, pihennem kell…
— Persze, feküdj le nyugodtan. Amint kipihented magad, együtt ünneplünk.

— Egyedül is boldogulsz velük?
— Természetesen. Nézd csak, milyen jók már!

A négy kis jövevény nyugodtan gubbasztott a doboz mellett az előszobában. Évi nem sietett velük – hagyta, hogy saját ritmusukban ismerkedjenek az új környezettel. A cicák sem siettek. Úgy tűnt, mintha még mindig nem hinnék el, hogy most már biztonságban vannak.

Miklós mély álomba zuhant. Közben Évi elővette a babasamponos flakont, egyesével megfürdette a kiscicákat, puha törölközőbe csavarta őket, és megszárította az apró testeket. Épp befejezte az utolsó szárítást, amikor megcsörrent a mobil. A nővére, Lilla hívta.

— Na, mi újság, kis húgom? Ünnepeltek már?
— Még nem. Miklós egész nap dolgozott, és most ledőlt egy kicsit. Amint felébred, kezdjük.
— Akkor most egyedül vagy?
— Egyáltalán nem. Képzeld, a férjem ma egy doboz boldogságot hozott haza.

— Tessék? Miféle boldogságot?
— Holnap úgyis átjöttök, meglátjátok.
— Miklós még mindig tud meglepetést okozni…
— Ő a legjobb dolog, ami velem történt!

Késő este volt már, de Évi és Miklós ott ültek az ünnepi asztalnál, két pohár pezsgő mellett. Náluk hagyománnyá vált, hogy március 8-át kettesben töltik – másnap jönnek a rokonok, barátok, sütemény, nevetés. Most csak egymásra figyeltek… és a négy új kis családtagra.

A cicák, tisztán, illatosan, jóllakottan és megszárítva, most komoly képpel sétálgattak a nappaliban, mintha ők is tudták volna, hogy ez most már az ő otthonuk is.

A város másik felén, egy másik asztalnál is két pohár pezsgő koccant. Két magabiztos, sikeres nő – Irén és Margit – egymásra mosolyogtak.

— Egészségünkre, szépségünkre… és a jó üzletmenetre – mondták kórusban, kissé keserédesen.

De miközben Margit a pezsgőhöz emelte a poharát, Irén máshol járt gondolatban. Valami egész másra vágyott, mint forgalomra vagy üzleti sikerekre. Elképzelt egy férfit, aki esőben, fáradtan, az egész városon átkelve virágot keres neki… és egy doboz boldogságot hoz az ajtaja elé.

Ezt a cikket egy profi író írta, és nem a valóságban megtörtént eseményről szól. Való életbeli nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.