A milliomos csodálatos ajándékot adott egy sokgyermekes édesanyának!

Amikor Katalin meglátta begördülni a kisteherautót a poros bekötőúton, gyorsan letette a vödröt, amivel épp vizet vitt a ház melletti kis virágoskertbe. – Itt vannak végre! – sóhajtott megkönnyebbülten. Odament, és megmutatta a rakodóknak, hova tegyék a zsákokat meg a vödröket.

A régi vályogház falai megrepedtek, a tető alatt szinte már belátni lehetett, ahogy a cserepek elmozdultak. Az alap is megsüllyedt itt-ott, különösen a hátsó részénél. – Még egy esős évszak, és az egész a nyakunkba szakad – motyogta Katalin magának.

Ebben a pillanatban megjelent a szomszédasszonya, Marika, aki rendszerint mindenféle „fontos dolgot” csak akkor kellett elintézzen, amikor Katalin is a legmélyebb munkában volt. – Szia, Kati! Még mindig a felújítással vagy elfoglalva? Te aztán rendesen nyakadba vetted a világot, mintha egy mókus lennél a mókuskerékben! – nevetgélt Marika, de Katalin csak elhúzta a száját.

– Mondjad inkább, Marika, mit szeretnél? Csak csevegni jöttél, vagy valami konkrét ügyben?

 

– Hát… igazából lenne egy kis kérésem. Tudod, a férjem, a Karesz, megint vett valami alkatrészt a kocsira. Én meg már egy kenyeret se tudok venni. Csak ötszázat kérnék, három nap múlva visszaadom, becsszó.

Katalin felsóhajtott. – Neked mindig pont három nap. – Aztán meglágyult a tekintete. – Gyere be, adok. De most aztán tényleg hozd vissza, mert nézd csak körül: felújítok, és minden forint számít.

– Jaj, Kati, Isten áldjon meg! Tudtam, hogy számíthatok rád! – majd vigyorogva hozzátette: – De mondd csak, mi van közted és Feri bácsi között? Láttam, tegnap is sokáig beszélgettetek!

– Jaj, ne bolondozz, Marika. Feri bácsi ajánlott nekem egy kis mellékest, egy ismerős házánál. Erről tárgyaltunk. De te mindig többet képzelsz bele mindenbe, mint kéne.

Katalin bement a házba, kis idő múlva visszajött egy ötszázassal. – Tessék, és mond meg Karesznak, hogy a legközelebbi melóra jelentkezhetne a Pista bácsinál. Ő keresi a brigádtagokat, rendes fizetés is van.

Marika hálásan bólintott, majd elment. Ahogy Marika elment, Katalin gyerekei sorban megjelentek a verandán. – Na, fiúk! – szólt oda nekik. – Fogjatok seprűt, vésőt, kezdjük a fal lekaparását. Olesz, te meg, amint visszaérsz a boltból, segíthetsz nekik!

Ez az élet: napi munka, szervezés, takarítás, gyereknevelés. Katalin már évek óta egyedül nevelte három gyermekét ebben az elhanyagolt házban a falu szélén. Valaha a szülei nagy, rendezett házában éltek, de egy éjszakai tűzvész mindent elvitt. Csoda, hogy túlélték. A férje, András, nem bírta elviselni a felelősséget, és egyik napról a másikra eltűnt az életükből.

A gyerekei sem kérdezték. Balázs, a legnagyobb, egyszerűen eltüntette az összes közös fényképet. Nem mondott semmit. Nem is kellett. Katalin tudta: a gyerekeknek csak ő maradt – és ez így volt jól.

Ahogy esteledett, a gyerekek már befejezték a vakolat leverését, és Olesz is visszatért. Katalin a vacsorát készítette elő, mikor a lányához fordult. – Olesz, mi van veled meg a Dani gyerekkel? Komolyodik valami, vagy csak barátkoztok még mindig?

Olesz nem válaszolt, de szeme mélyén valami megmozdult. Talán megértette, talán már korábban is tudta.

A vacsora után a fiúk a fürdő előkészítésébe kezdtek, Olesz pedig segített az edények elpakolásában. Katalin egy kis dobozt húzott elő a szekrényből. A lány felfigyelt rá. – Ez micsoda?

– Semmi fontos – felelte Katalin, de a gyerekek már köré gyűltek. – Anya, ebben van a medálod, igaz? Azt mondták, kitüntetést kaptál régen. Miért nem meséltél róla?

Katalin hosszan nézett a dobozra. Majd leült, és kinyitotta. A medál hidegen csillant a félhomályban. – Tizenhat éves voltam. Egyik este, mikor hazafelé mentem, hallottam egy halk sírást a távfűtési akna felől. Nem tudtam nem megnézni. És akkor… egy kis doboz volt ott. Egy baba. Egy élő kisfiú. A szülei valószínűleg megszabadulni akartak tőle.

A gyerekek döbbenten nézték anyjukat. Soha nem hallották ezt a történetet. – Kihívtam a mentőket, de addigra már kiemeltem a babát. Én voltam az első, aki a kezébe vette. Ezért kaptam a medált. És talán ezért… van ez az érzésem, hogy az élet mindig visszaadja, amit beleteszel.

Másnap reggel váratlan vendég érkezett. Géza bácsi, a falu polgármestere, személyesen állított be hozzájuk. – Jó reggelt, Kati! Lenne egy ajánlatom. A fiaidat vinnénk el pár órára a közmunkásokkal. Nem nehéz meló, csak segédkezés. Kapnak érte egy kis pénzt is – és így talán gyorsabban haladsz a felújítással is.

Egy óra múlva Katalin és a gyerekek megérkeztek a faluházhoz. Ott már várta őket a polgármester – de nem volt egyedül. Egy stáb is ott állt: kamerások, riporterek, mikrofonok, fényképezőgépek. Géza bácsi odalépett hozzájuk, és ünnepélyesen közölte:

– Katalin, a falu, és egy országos alapítvány együttműködésében, a tegnapi forgatás eredményeként… kaptatok egy új házat.

Ekkor egy magas, jó megjelenésű férfi lépett oda hozzájuk. – Jó napot, Katalin. Én vagyok Valér.

Valér elővett a zsebéből egy láncot. A medál ugyanaz volt, mint Kataliné. – Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt rólam abból az időből. És amikor megláttalak a tévében… tudtam, hogy meg kell keresnem téged.

– Te… te vagy az a kisbaba? – kérdezte döbbenten Katalin.

– Igen, és most én szeretném visszaadni valamit abból, amit tőled kaptam. Ez a ház most a tiétek. A gyerekeidnek is lesz jövője, ahogy nekem is lett, mert te akkor cselekedtél.

Ahogy a szomszédok is értesültek a hírről, sorra jöttek gratulálni. Még Marika is hozott egy tortát. – Kati, te aztán tényleg megérdemled ezt.

Katalin csak annyit felelt: – Az élet néha csodát hoz. De előbb meg kell dolgozni érte.

Este, amikor már mindenki nyugovóra tért, Katalin kilépett az új teraszra. A csillagos égbolt alatt, a csendes nyári levegőben egyedül maradt gondolataival. Olesz halkan lépett mellé, kezében egy takaróval. – Anya… te tényleg egy hős vagy.

Katalin megszorította lánya kezét. – Én csak egy anya vagyok. De ha egyszer jó döntést hozol, az visszatalál hozzád. Akár húsz év múlva is.

És akkor mindketten felnéztek az égre. Nem szóltak, csak tudták: a jó sosem vész el.