A karácsony előtti napok egyik nyüzsgő délelőttjén egy idős hölgy sétált a piacon, kezében egy kis szatyorral. Magdi néni, ahogy mindenki ismerte, egy egyszerű, kedves asszony volt, aki saját készítésű befőtteit és színes virágait árulta, amikor az időjárás engedte. Most azonban vásárlóként járta végig a standokat, hogy egy kis karácsonyfát találjon magának, ami elfér a nappalija sarkában, és nem üti meg túlságosan a pénztárcáját.

A fenyőfák sorai között sétálva alaposan szemügyre vette az árakat. A nagyobb fákat meg sem nézte, inkább a kisebbek között keresgélt, de még azok is túl drágának bizonyultak számára. Egyik fa árára pillantva megrázta a fejét, majd halkan megjegyezte magának: „Ez már túl sok nekem.” A néni egyre szomorúbban lépkedett, és már épp indulni készült, amikor az egyik árus, aki a standja mögött állt, megszólította.

„Nem talált magának szép fát, Magdi néni?” – kérdezte mosolyogva a férfi. A néni meglepetten nézett fel, és szomorkás hangon felelte: „Kedvesem, ezek nekem túl drágák, majd veszek pár ágat amoda.” Az árus, aki régóta ismerte a nénit, elgondolkodott, majd gyorsan hátrament a teherautójához. Néhány perc múlva visszatért egy kisebb, de gyönyörűen formás fenyővel a kezében.

„Boldog karácsonyt, Magdi néni!” – mondta mosolyogva, és átnyújtotta a fát. A néni elképedve nézett rá. „Ezt meg hogyan gondolta?” – kérdezte. Az árus csak annyit felelt, hogy nyáron a néni is mindig megajándékozta őt egy-egy csokor virággal, és most viszonozni szeretné ezt a kedvességet. A néni szeme megtelt könnyel, és csak annyit tudott mondani: „Ez igazán megható.”

A jelenet nemcsak a néninek okozott örömet, hanem a körülöttük várakozó vásárlóknak is. Egy fiatal nő könnyeit törölgette, míg mások elismerően bólogattak. A piacon hirtelen valami ünnepi hangulat lett úrrá, mintha a gesztus mindenkinek eszébe juttatta volna, mit is jelent valójában az ünnep: a törődést és a jó szándékot. Az árus kedvessége mindenkiben felébresztette a reményt, hogy a világban még él a jóindulat. Talán ez a legszebb ajándék.